"Elcsitul a szív, mely értünk dobogott,
pihen a kéz, mely értünk dolgozott,
Számunkra Te soha nem leszel halott,
ragyogni fogsz, mint égen a csillagok."

A halálban az a legfurcsább, és a leginkább felfoghatatlan, hogy a másik egyszer csak "eltűnik". Nincs többé. És akkor már minden hiába. Hiányoznak a mozdulatai, a mondatai, ötletei, gondolatai, a tudat, hogy "ott van", hogy minden rendben. És ennél a hirtelen hiányérzetnél csak egy rosszabb van: hogy megszokjuk, hogy már nincs. Mert egy darabig még rengetegszer eszünkbe jut, hogy "ezt úgy elmondanám neki" vagy az "automatikus", berögzött gondolat: "szólok neki", vagy amikor az ember már veszi elő a telefonját és rádöbben, hogy hiába hív -nem fogja felvenni senki. Még látunk embereket, akikről hátulról azt gondoljuk: jé, ott van! És egy pillanat múlva tudjuk már: nem lehet ott.

És mit lehet tenni, ha meghal valakink? Sírni. Sokat sírni. Hinni, hogy hall minket. És segít. Idővel jön a megszokás. De a hiány még ekkor is megmarad. Azt mondják, hogy az idő megold mindent, ez szerintem nem igaz: pusztán megszokjuk, hogy van rajtunk egy seb, ami sose gyógyul meg -de amint csak kicsit is megütjük magunk, ugyanúgy fáj... És mindig ott marad.