A hétvégém szuper volt, ez a pénteki nagyon jó kedvemnek volt köszönhető, bár végig furcsa melankóliában telt, majd hétfő estére ez kitört rajtam, nem tudtam függetlenedni a halottak napjától. (természetesen a kövtkező párbeszéd jónéhányszor lezajlott köztünk: "-van valami baj? mi baj? válasz: -semmi. -de látom, hogy van valami, és ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni. -nincs semmi. nem tudsz segíteni.) szóval szegény nem könnyű pillanatokat élt át, miközben már jobb híján azon viccelődött, hogy biztos rosszul vette a levegőt és ezért haragszom rá. Aztán elmondtam, hogy mi nyomja a szivem, két perc sírás, ölelgetés, és sokkal jobban lettem :) Most Petinek szigorúan ugrania kell a következő bekezdésre! Most! Mindenki másnak: természetesen jobb lett volna ha az első pillanatban elmondom, hogy mi bajom. A 'semmi' szót összességében törölni kéne a nők szókincséből...
JA és hogy lássátok: tanulok a hibámból, ma ugyanezt adtam elő pepitában, a semmi szó gyakori ismételgetésével. De Peti hősként kitart :) És most az ok-okozat, olvasónapló-féllel fűszerezve.
Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának
A hétvégi extra boldogság és boldogtalanság orvosolására úgy éreztem, szükségem van némi lélekmelengetőre, és elővettem egy kölcsön kapott könyvet (cím ld. feljebb) Nem kellett volna. Az egészen egyértelmű, hogy a könyvnek más mondandója van nekem, mint sok más embernek.
Adott ugyanis a követhező helyzet: mama szigorú, nevelési tanácsadó de élőben csak a saját gyerekét látta, ellenben remek szakkönyveket ír a gyereknevelésről. (ez szuper téma lenne) Namármost az ő lánya (Zsófi, max 11 éves) bizony nem annyira racionális, és az ő szuperül kitalált nevelési elveire fittyet hányva rossz jegyeket kap. Zsófi normálissága mellett mindvégig apukája áll, akit ezért az elfogadásért, különösen nagyon szeret. Erre: Zsófi apukája meghal! És én annyira át tudtam érezni Zsófi fájdalmát! Még ha csak könyv, akkor is. A szerető apa utolsó mondata az volt, hogy: "Mondják meg Zsófikának..." és itt meghalt és nem derült ki, hogy mit mondjanak meg. Erre Zsófi minden lelki gátját feláldozva, feltörve, küldetéseként nekiáll felderíteni, hogy mi lehet a mondat második fele. Idáig jutottam az első 50 oldalon, aminek a már alapjáraton se túl jó -de még tartottam magam kedv miatt is, de két óra (kezdetben titkos, aztán nyilvános) zokogás lett az egyedüli eredménye. Szegény Peti megint nem ért, megint elhangzik párszor a "semmi"... Ez ellen tudatosan kéne=kell tennem. Valamit.
Emellett a könyv több nagyon érdekes témát boncolgat (bár ez a fő szál, nekem az érzelmi elfogultség miatt csak másodlagos volt) Egyik ilyen az anya munkája kapcsán jön fel: mégpedig gyereknevelésről írt könyveket az egyetemen ülve anélkül, hogy gyerekeket látott volna. Pont, mint amikor nekünk tanítanak olyanok, akik lehet, hogy a szakma elméleti alapjait remekül tudják, csak éppen sose dolgoztak és egy életszagú példát se tudnak hozni, és a diák való életben hogy működik c. kérdésére nem tudnk válaszolni. Valahogy ugyanez a véleményem a katolikus papokról is: prédikálnak a családi életről, gyermeknevelésről úgy, hogy nem tud(hat)ják, milyen amikor az embernek gyereke van. Másik érdekes kérdése, hogy együtt élő emberek néha mennyire nem ismerik egymást és ahelyett, hogy megpróbálnál megismerni, megérteni és elfogadni a másik racionalitását rögtön nem normálisnak kezdik tekinteni őt. Arra is nagyon jó példák vannak, hogy mennyire másképp fejezzük ki a szeretetünket, és hogy az is fontos, hogy ezt úgy csináljuk, hogy a másik is érezze, hogy szeretünk! Nem feltétlen értek egyet a "maga módján szereti" kifejezéssel. Mert a magunk módján szeretni önző, hiszen a szeretetünkkel a másiknak adunk, és szerintem törekednünk kéne, hogy úgy szeressünk, ahogy azt a másik értékeli. Van aki jobban igényli, hogy mondják, van aki inkább összebújós, van aki zavarba jön ezektől. Egy bármilyen szereteten alapuló kapcsolatban tisztelni kell a másik igényeit is, és közelíteni az álláspontokat.
Most pedig erről idézek a könyvből...
"Anya a könyveit rakosgatta a másik szobában. Benyitott hozzá, nézte egy darabig. (...) "Velünk valami borzasztó dolog történt -gondolta Zsófika- veled is és velem is." Vajon Anya megérti, miért nyitott be most hozzá? Érzi vajon, hogy így még sincsenek olyan egyedül, mintha mindegyikük maga van a szobában?
Anya csak azt látta, hogy Zsófi ott áll a küszöbön, bámul rá, és eszébe se jut, hogy adogassa a könyveket, vagy kimenjen egy másik portörlőért, nem segít semmit, csak néz. Lehet, hogy az apja, szegény, mégis tévedett, és nincsbenne jóindulat, udvariasság, semmi? Irtózatos lenne! "Ha nem akarsz segíteni, felesleges nézned, ahogy más dolgozik" -mondta és egy halom könyvet kiemelt a ládából. Zsófika sarkon fordult, visszament a szobájába. Visszaállt az ablakhoz."
P.S. ehhez az idézethez legalább tíz mondta kommentet írtam, amit kitöröltem. Nem szükséges kommentálni. Magáért beszél... És még az is lehet, hogy végigolvasom.
P.S.2. 2010.11.04. Elolvastam. Vegyes érzések. A történet alapjáraton nagyon jó, csak gyakran vontatott, illetve nem tetszett, hogy amikor az egyik szereplő szemszögéből mesél akkor teljesen átveszi a nyelvezetét és tele van helyesírási hibákkal. Értem én, hogy miért, ennek ellenére ez nem tetszett. A jellemfejlődések viszont zseniálisak! Még pszicho könyvnek is beillik.
